2009. május 31., vasárnap

Óvoda


Mire idejutok, általában elfelejtem, miről akartam dühöngeni...:) ez is egy jó módszer...
De most eszembejutott reggel. Az óvoda. Nem vagyok híve a gyerekek lepasszolásának, amíg itthon vagyok. De Sára tavaly egész nyáron az ovi után sápítozott, hát beiratkoztunk, Samuval is persze, mert ő meg odavan a társaságért. Samut nem vették fel, mivel itthon vagyok, Sári szeptember óta jár, ebéd után hazahoztam mindig. Aztán elkezdődött a betegséges időszak, ő a hörgőszűkületével minden nyirkos napon fulladt, ilyenkor persze könnyebben elkapott mindenféle keringő vírust, bacit, én meg már nem győztem pénzzel a patikát. Ezért sokszor tovább tartottam itthon, mint a doktornő javasolta, amiért az oviban azt hallgattam, mennyire le van maradva Sári a kortársaitól. Egy darabig legyintettem, nem foglalkoztam vele, annyira nem érdekel, mi a követelmény a nagy könyv szerint, már megtanultam, minden gyereknek saját ritmusa van.
Aztán az is dühített, hogy a mínusz tíz fokban kint ácsingóznak a gyerekek, Sári tutira nem fog mozogni, ismerem, hát persze, hogy megint beteg lesz. Megint nem vittem, mert ahányszor elkezdtünk járni, újra a doktornőnél kötöttünk ki. Sári amúgyis picike, vékonyka, elegem volt már.
És ráadásul folyamatosan a szöveg, milyen baba, miket nem tud, mennyire önállótlan...
Aztán egyszercsak telefon, hogy ideje volna jönnünk, mert az óvónő már leadja a jegyzőnek, hogy nem járunk és nagy baj lesz...! Sára januárban betöltötte az öt évet, már kötelező járni!
Ó, hát akkor menjünk... Sári szerencsére nagyon örül, élvezi, bár igazából nem mesél sokat róla, el nem tudom képzelni, mi tetszik neki benne.
Aztán megint a szöveg: mennyit hiányzott, hogy el van maradva, legyek szíves otthon megtanítani számolni! Ez betette a kiskaput: mi a frászért kötelező idehordanom, ha közben én tanítsam otthon?! Persze nem mondtam semmit... kedvesen mosolyogtam és bólogattam. Gondoltam, pukkadjanak meg, majd megtanul számolni, ha érdekli, arról bezzeg nem beszél, milyen gyönyörűen és fantáziadúsan rajzol. Közben persze a szülők szívéből is sikerült kilopnom magam, mivel rendszeresen beszélgetek a cigányasszonyokkal, megsimogatom a drága kis fekete buksikat, odavagyok a kis rosszcsontokért és csodálom az anyukák összetartását és mindent...
Tavasszal beirattam Samut, végre felvették, mert figyelembevették, hogy nem beszél, kell neki a közösség. Arra is gondoltam, hogy majd akkor szeptembertől mindketten bentalszanak, hogy tudjak varrni rendesen.
Egyik reggel az óvónő azt mondta, látva Sári passzivitását a közös tornázásban, nagyon messze vagyunk még az iskolaérettségtől...
????????????? MOST VOLT ÖT ÉVES!!!!!!!! MI VAN?! Persze megint kedves és bájos maradtam, és jól beijesztettem azzal, hogy a Hanna is ilyen volt, nagyon sokáig nem illeszkedett az ovis élethez, a Samu is lám, milyen pici és nem is beszél... Jakab a mai napig nem bírja a tornaórát, a családban SENKI nem érti a matekot és szöveges feladatokat... szóval mi ilyenek vagyunk. Szemmel láthatólag elkezdett aggódni, mi lesz jövőre a Sárival, meg hát ővele.... Nem értettem igazán, mit akar, már az iskolaérettségre készülnek kisközépsőben??? Aztán megnyugtattam, hogy Hanna egy nyár alatt akkorát nőtt és annyit változott, hogy én se akartam elhinni, biztos így lesz Sárival is.
Ezután egy anyuka elmesélte, hogy amikor az ő lánya járt ehhez a nőhöz, be akarták dugni az iskolába, holott tudta, hogy a kislány még nem érett rá. Az óvónő csak erősködött, anyuka meg titokban megcsináltatta az iskolaérettségi vizsgálatot, és amikor megint harcra került a sor, megmutatta az óvónőnek, hogy tényleg nem érett még a gyerek, és ráadásul joga is van még visszatartani őt egy évet.
Nem értem, miért kell erőltetni, ha nem megy valami?! Miért kellene Sárinak kistudósnak lenni, ha ő egy művész?
Hát az évzárón látottak megerősítettek abban, hogy a lehető legkevesebb időt fogjuk az oviban tölteni... egyikük sem fog bentaludni(amúgyis leszoktak róla). Ez az ovi olyan, mint egy hadsereg. Két kislány is sírva adta elő a versét, a náci kinézetű dadus olyan durván törölte meg az arcukat, hogy ha a Sárihoz nyúlt volna így, ott helyben megfogom a gyereket és kiviszem. Egyik kislány sárga virágként nem ingatta a fejét, hát odament és megtekerte a kis fejecskét. A szekrényméretű lánya beült középre egy kamerával és eltakarta a kilátást a szülők fele elől, mondván, a csoport videósának ott a helye. Egyetlen mosolyt se láttam a nő arcán, ha ez arcnak nevezhető egyáltalán...inkább pofa. El se tudom képzelni, hogy törli ki a popóját egy gyereknek... a régi oviban a dadusunk egyszer könyékig belemászott a wc-be, mert a Hanna beleejtett egy dínót... Ez a nő mit csinálhatott múltkor a Sárival, mikor bepipilt a nagy játékban???
Az óvónő csak mosolygott, riszált, pátosszal beszélt, férjem azt mondta, a hideg rázza tőle, annyira kétszínű...
Döbbenten mentünk haza, és azon tanakodtunk, mit szeret annyira Sári az oviban? Még jó is, hogy ő nem érzi azt, amit mi, nem érzi az óvónő elégedetlenségét vele szemben... és talán nem érzi a dadus durvaságát.
Szóval ilyen helyekre kell nekünk beadnunk a gyerekeinket. Samu másik csoportba fog járni, az az óvónő egy tündér, mellesleg a Sári a kedvence, pedig nem az ő gyereke. De biztos, hogy inkább hazahordom őket szeptembertől is, elég egy délelőttnyi idő ilyen kaszárnyában.
Másik oviba nem tudom elhordani őket, messze van, pedig ahova a nagyok jártak, olyan volt, mint egy család. Ez van. Lehet, hogy mégis elküldöm Sárit hatévesen iskolába...?
Addig még történhet sokminden, nem idegeskedek rajta, csak jólesett leírni...

2009. május 28., csütörtök

Megcsappanó önbecsülés

Le kell, hogy szögezzem az elején, hogy nagyon szeretem a férjemet, és nem csak kimondottan miatta nyavalygok, igazából sok apróság gyűlik időnként össze bennem. Gondolkodtam, leírjam-e, mert sokszor a morgás után elszáll (egy időre) a kétségbeesésem, haragom... Aztán úgy döntöttem, persze, hisz ezért van ez a blog, és úgysem mondom ki azoknak, akiknek kellene (öreg hiba), vagy ha kimondom, még ők sértődnek meg, szóval ide leírom.
Tegnap Ábellel mindketten nagyon nyomottak voltunk az esős idő miatt. Aludt délelőtt egy-másfél órát, mivel pocsék volt az idő, nem vittem le ebéd után (gondoltam, majd estefelé), ezért délután is bealudt (egyre ritkább), fél 4 körül. Annyira elnyomta ez a levegő, hogy 6-kor ébredt. Bár nem szeretem, mikor ilyen későn kel délután, mert tudom, akkor nagyon későn alszik el este, nem ébresztettem fel. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel. Nekem is rosszul esik, ha felkeltenek. Nem akartam zargatni. Egyébként is alvás közben nőnek a gyerekek, nem akarnám, hogy törpe maradjon...
Szóval, így is lett, későn kelt, későn lett álmos este. Már 10 óra is elmúlt, Zsolti befordult aludni, Ábel meg körülöttem mászkált, nem kellett neki a cumi, nem akart az ölemben sem elmaradni, óbégatott, én ideges lettem, nem tagadom, morogtam, hogy aludj már, már bánom, hogy hagytalak délután aludni, ez nem igaz... stb. Erre Zsolti beszólt: Remélem, ebből tanultál!
Mondom: Tessék? Ez a kioktatás annyira rosszul esett. Ő felrázná a gyerekét az alvásból? Az egészet azért fújom fel, mert most gyűlt össze bennem, hogy az emberek, igen, beleértve a családot is, mindig csak a negatív mozzanatokat veszik észre. Mint tanító néni alapból a pozitív megerősítés híve vagyok, bár közlöm a gyerekkel a hibáit, folyton a pozitívumaival erősítem lélekben. Ez attól, hogy felnőtt vagyok, nekem is jól esne. Annyira úgy érzem, hogy mióta Ábel megvan, már senki nem figyel rám eléggé. Abszolút természetes, hogy Ábel a világ közepe, mióta megvan, de az anyjának is jól esne néha a lelki támogatás (most elkezdtem bőgni). :(
Ha varrok valamit, már észre sem veszi senki a lakásban (csak ha esetleg Ábelen van - bár a legtöbb dolgot ajándékba készítem, itthon lassan nincs is a kezem munkájából). Mindig csak ezeket hallom: nem itatod eleget, miért a konzerv bébiételt adod, ekkor vidd le, ha úgy teszek, akkor máskor vidd le, így fésüld a haját, miért nem ekkor fürdeted, sótlan a leves, száraz a hús, csomós a krumplipüré, úgy szét van pakolva az anyag.... Sose hallom, hogy ma jól nézel ki, szépet hímeztél, micsoda remek ötlet ez vagy az a munkád, szépen neveled Ábelt, mennyit fáradsz körülötte, milyen ízletes ez az étel, köszönöm az ebédet...
Ezek apróságoknak tűnnek, de hónapok alatt nagyon bántanak. Mindenben ügyetlennek érzem magam (most itt nem az alkotásra gondolok). Most rossz passzban vagyok (lehet, hogy meg fog jönni...)
A családom egyik része a családi összetartást hajtogatja, meg hogy én egyszer olyan bunkó voltam velük, mert alig szóltam hozzájuk, mikor feljöttek (ők távol élnek, egyébként akkor halt meg papám). Lehet, hogy hiba volt, hogy nem közöltem velük, de ez van. Egyébként én is szóvá tehetném, hogy amikor hazajönnek, akkor minden barátjukhoz eljutnak, a családhoz akkor, ha épp belefér az idejükbe. Ilyenkor nem a család az első? Mindig estére esnek be (persze egy-másfél órával előbbi időpontot mondanak), amikor Ábelt már fürdetnék, altatnánk. Szerintem ez is bunkóság.
A család másik része a hangulatomat teszi szóvá, mintha másnak nem lenne rossz napja. Ha lenémítom Ábel alvása idején a telefont, és leteszem a kaputelefont, akkor azzal jönnek, hogy engem már el sem lehet érni, meg hogy én letagadom, hogy otthon vagyok, nem engedem be őket...??? Meg még sorolhatnám. Magába senki nem fordul, vele minden oké-e.
Ezért szeretem a blogot, mert itt (remélem nem csak álságból) sok kedves szót kapok, pozitív visszajelzéseket, nemcsak a munkáimra, hanem saját magammal kapcsolatban is.
Sajnos, pont azok nem olvassák a soraimat, akiknek igazából el kellene szemtől szembe mondanom...
Gyáva is vagyok.
Ha mégis idetévednének, akkor lebuktam, és lesznek nagy vérig sértődések, mert bizony magukra ismernének.
Egyébként Zs most jött haza (temetésre megy) és megpuszilgatott, átölelt. Persze, megint megbocsátottam.
És ilyenkor mindig az jut eszembe, nemcsak mártírkodom-e. A Szeretetkönyvben van, hogy az ember sokszor a rossz tulajdonságait maga vetíti ki és azt kapja vissza másoktól, hogy így van-e velem is, nem tudom.
Nem az igazi így leírva, sokkal jobban el tudnám mondani szóban nektek, mit is érzek mostanság, de nincs rá lehetőség...

2009. május 27., szerda

Na mégegy öregasszony

Tudom, most olyasmit fogok írni, ami miatt nem szokás nyavalyogni, de egy-két éve kínzóvá vált ez a problémám. A szememről van szó. 16 éves korom óta van szemüvegem, mert akkor derült ki, hogy rejtett kancsalságom miatt korrekcióra szorul a látásom. Viszont én erőlködés nélkül mindent láttam, és nem fogadtam meg az orvos tanácsát, miszerint ajánlatos folyamatosan viselnem a szemüvegemet. Sőt hosszú éveken át egyáltalán nem is tudtam hol van.
Kb. két évvel ezelőtt kezdtem érezni, hogy esténként hunyorognom kell, hogy be tudjam fűzni a cérnát a tűbe, de ezt sem éreztem elviselhetetlennek. De Pálom ragaszkodott a szemvizsgálathoz. Belementem, mert az nem került semmibe, csak egy kis időm ment rá. De az addig feles dioptria helyett 1,5-öt írt fel az orvos. De erre is csak azt mondtam, hogy hülye, és kész. De elkészült az új szemcsi, és akkor lepődtem meg igazán, amikor feltettem. Te jó isten, eddig nem is láttam!!! Valami elképesztő volt az érzés. Na attól kezdve természetesen használtam a segédeszközt, de persze nem állandóan, mert egyszerűen képtelen voltam hordani. Autót vezetni, járni-kelni olyan volt, mintha szakadékba mentem volna. Varrásnál viszont sokat segített, hogy úgy mondjam varrni csak az ő segítségével tudtam. Egészen idén márciusig. Addigra már megint égető szükségét éreztem egy szemvizsgálatnak. Nem véletlenül, mert immáron 2 dioptriát írtak fel számomra. És persze kikötötték, hogy folyamatosan kell használnom!!! Na ezért kértem kontaktlencsét. A szemüvegben borzasztó járkálni. Kizárólag azt látom élesen, amire merőlegesen nézek, oldalról eltorzulnak a dolgok. Lencsével minden más. Még én magam is a tükörben. Na az volt ám a siralmas tapasztalás... Minden ránc, bőrhiba, ragya élesen és jól látható. Most fedeztem fel pl. a bébiplüss valódi textúráját is. :) És valójában korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy én valaha valamit beletegyek a saját szemembe, de a szükség rávitt. De sajnos úgy néz ki, hogy nem bírja a szemem a lencsét. Pedig mostanra úgy érzem, hogy lencse nélkül félember vagyok, viszont folyamatosan be van gyulladva a szemem. Van ugyan egy divatos, csinos, és méregdrága szemüvegem, amit azért vettünk, hogy ha esetleg begyullad a szemem, akkor is tudjak dolgozni, de ez meg annyira kényelmetlen, mint a frász. Na jó, kb. 2 óra használat után, de akkor már az orrnyergem egy nagy árok. Annyira tanácstalan vagyok. Sajnos a kerettl biztos nem lehet gond, mert a boltban, amikor kiválasztottam éppen amiatt esett rá a választás, mert hihetetlenül jól illeszkedett, és kényelmes volt. De sajnos a lencse mivel cilinderes, ezért vastag és nehéz, hiába könnyített műanyag... Soha nem gondoltam volna, hogy nekem valaha probléma lesz a látásommal. És ahogy öregszem egyre több ilyen hülye probléma jön majd, ami nem életveszélyes, de nyűűűűűg.

20 dkg eper

Jöttem hazafelé a melóból és megláttam az epret a zöldségesnél. Végre kicsivel ezer alatt van kilója, de még így is horror árban van, hogy csinálok így eperlekvárt idén?
Egyszemélyes háztartsát vezetek (kacaghatunk hangosan azon hogy "vezetek" :)) és gyümölcs általában csak délelőtt játszik, de mondom most azért legyen 20 dkg eper.

Kérem is, a bácsi szedi, csak szedi, átsuhant a gondolat hogy nem lesz e kicsit sok az, dehát végülis neki a szakmája ez, ki vagyok én hogy beleszóljak, nemde? :-)
Aztán megszólal:
-40 dkg. - és közben úgy néz rám, mintha nem is ő, hanem láthatatlan kis manók apró kezecskéi pakolták volna tele azt a zacskót, hát higgyem el ő igazán nem tehet semmiről.

Namost, ezelőtt pár évvel még én is azok taáborát gazdagítottam, akik nem szóltak az étteremben ha hajszál volt a levesben, hanem szépen csöndben maradtak, kerülvén a konflktust, de az idők változnak, azóta már kiállok magamért, nem mondom hogy mindig ez a könnyebb út, de sokkal jobban érzem magam a bőrömben, és végülis ez számít, nem? :)

Szóval elővettem a legangyalibb mosolyom és közöltem:
- De én csak 20-at szeretnék.

A bácsi, nagy dirrel-durral kiszedegette az epret, szinte belecsapta a kezembe a visszajárót, és úgy nézett rám, mintha valami abszolút jóvátehetetlent követtem volna el a Zölségesek Nagy Istensége ellen :)

Félre ne értsetek, nem vagyok egy szőrszálhasogatós alkat, valószínűleg nem szólok 25, de 30 dkg-nál, se de könyörgöm a duplája??? A bácsi vajon mit szólna ha akarna egy kis kóstolót a méregdrága serrano sonkából (ami amúgy nyami:) és a dupláját akarnák megvetettni vele?

Nem lettem igazán ideges, se bosszús, igazából nem sok választott el attól hogy hangosan kacagjak :)

2009. május 26., kedd

Megtörtént

Ha azt mondom szörnyű napom volt, akkor nem mondtam el mindent. Reggel elindultunk az aprónéppel az oviba, de a szívem majd megszakadt, mert duzzogott a drágám, és nehéz így otthagyni. De Jutka néni megszeretgette, és amúgy meg most muszáj volt rábízni...
Utána virágot vettem, meg koszorú alapot... kötöttem egy görög-koszorút, gyönyörű rózsát kötöttem bele... Senkinek nem kívánom az érzést... A temetésen rengetegen voltak... Dél körül értünk haza, és én megpróbáltam úgy tenni, mint akinek sikerült felülemelkedni a dolgokon. Leültem, hogy az aktuális terveimet kivitelezzem, de eszembe jutott, hogy a koszorúkötés romjait nem takarítottam el, mert sietnünk kellett... Azért megpróbáltam nem gondolni arra, hogy mi történt délelőtt... Nem sikerült. Leültem a gép elé, olvasgattam a bejegyzéseket, próbáltam írogatni én is, hátha sikerül gondolatokat terelgetni... Varrogattam, bontogattam, sétáltunk, megnéztük a nagyfiú edzését, picurkám biciklizett körülöttünk, és sikerült jó nagyot zuhannia. Ő túlélte, de le akart feküdni, ez nem jelent jót...
Most itthon vagyunk, megpróbáltam dolgozni, de annyira fájt a szemem, hogy ki kellett vennem a kontaktlencsémet, a szemüveg meg rommá törte az orrnyergemet. Normális esetben az utóbbi nem zavarna, de ma igen. Fáj a fejem is, valószínűleg túl sok folyadékot veszítettem.

Drága kincsem magához tért, idejött hozzám, és elmesélte, hogy miért esett el a bringával. Most már cserfes, mint régen. Legalább ez jó hír.

Hikomaték

Köszönöm szépen a meghívót, sikerült betörnöm az ajtón. :) (Tulajdonképpen amiatt is nyavalyoghatnék, mert eddig nem tudtam belépni... :D) Előfordul, hogy a saját, lidérces blogomon panaszkodok, de ezennel leszoktam róla! :)

Listázok:
-Andor fiamnak mononukleózisa van. Már jobban van, nem lázas, de azért csak beteg. :( Itt dekkolunk a házban napok óta. Nem mehet edzésre se 6-8 hétig, győzöm vigasztalni.
-Elvileg 5 év alattiaknál nem okoz tüneteket a betegség, de a két kicsinek is folyik az orra. :( Mindenki nyűgös, már engem is beleértve...
-Ma reggel 4-kor arra ébredtem, hogy irdatlanul fáj a bokám. Nem új a dolog, 6,5 éve kísért, de ennyire nem szoktam szenvedni vele. Öregasszonynak érzem magam. :(
És a +1, aminek legalább nincs köze az egészségünkhöz: tegnap végre varrtam a férjemnek egy felsőt. Rettentő nagy lett, én meg utálok szétszedni, újravarrni.... áááá

Család

Nem, semmi bajom velük! Pont azt akarom leírni, mennyire rossz nélkülük... 100 km-re lakunk anyukámtól, öcséméktől, még messzebb apu(elváltak), és hiába megyünk havonta-kéthetente, nagyon rossz nélkülük. Most jöttem rá, hogy nem csak magamat fosztom meg tőlük, hanem őket fosztom meg a gyerekeimtől...
Apukám egyfolytában unokázott a hétvégén, öcsémen fürtökben lógtak a gyerekek(nem ártana már neki saját család...), annyit nevettünk! És olyan rossz, hogy ez nem tud rendszeres lenni, mert messzi vagyunk egymástól.
Bébicsősznek se használhatjuk őket... ezeréve nem jutunk el kettesben sehová.
De már soha nem jutunk vissza Budára, ebből a házból nem telne ott egy lyukra se. Maradnak a hosszú hétvégék és utazások...
Ez van, most kinyavalyogtam... mehetek vasalni.

2009. május 25., hétfő

Lagzi - másfél éves gyerekkel :(

Nem lesz ez sem kirobbanó nyavalygás, de mégis ki kell írnom...
A lagzi szuper volt, félre ne értse bárki is, ám voltak mélypontok (már, ami engem illet). Vittük Ábelt, de naggggyon megbántam. Igazából nem is tudtuk volna kire bízni, mert akik szóba jöhettek volna, mind vendégek voltak. Anyósom húzta szegény a rövidebbet, a vacsora után hazajött Ábelt elaltatni, egyúttal magát is.
Nem Ábellel volt gond, a tömeghez, hangzavarhoz, mászkáláshoz képest, ami körülvette, nagyon jól viselte (és tündéri volt a szerkója), viszont:
a menyasszony a közeli családtagokkal (szülők, testvérek) is le akarta fotóztatni magát, ám mi azon izgultunk, hogy Ábel aludjon (és ez pont arra az időre esett).
Az öcsém templomi esküvőjéből semmit sem láttam... :((( Mindenki szépen beült előre, én meg ott ragadtam a templomból folyton kiszaladó, ölemből magát kirugdosó csemetémmel. Tudom, apja is van a gyereknek, de ő fotózott. Az anyukám pedig a vőlegény anyjaként már csak nem jöhetett ki. A templom udvarára persze tűzött a nap. Máskor ezer pesztrája van, most senkinek sem jutott eszébe, hogy a vőlegény testvére is leülne, kivihetné más a gyereket.
Aztán a polgárin anyósom mászkált vele, és itt most bent lehettem, ám itt is csak az ifjú pár háta közepét láttam. Ez abszolút az én rossz helyezkedésem miatt volt.
A cipőm borzalmasan tört.
A vacsoráról el kellett hoznom Ábelt, még jó, hogy az étterem a lakásunk mellett van. A vacsoráról lemaradtam, magamban ettem és így olyan pocsék enni. És nagyon hamar elfáradtam.
Ebben az egész sztoriban nem mást akarok hibáztatni, legfőképpen a gyerekemet nem, mert még kicsi ő az ilyen eseményekhez. Csak ki akartam nyávogni, milyen béna voltam aznap, minden ilyen részlethez elég negatívan álltam, persze ezeket a dolgokat leszámítva nagggyon szuper volt:
tesómék szépek, édesek! A kaja finom. A hangulat remek, sokat táncoltunk.
De a pozitívumoknak nem itt a helye, majd a blogomon...
Most, hogy kiírtam a tüskéket, jöhetnek a jó dolgok. :)

(Tanulság:
Unokahúgom augusztusi esküvőjére/lagzijára nem visszük Ábelt, lesz dadusa. És mivel ez a lagzi is a lakásunk mellett lesz - még jó, hogy ennyi kiadó terem van a mellettünk lévő téren - bármikor hazaugorhatok Csöpeszhez!)

2009. május 24., vasárnap

Első

Életem első blogbejegyzése lesz....kicsit izgulok :)

FércJuditon kívül nem ismer itt senki, úgyhogy egy kis bemutatkozással kezdem:

Anais vagyok, blogfüggő :)) kedvenceim az én- és gasztroblogok, a babásblogok :) és amióta egy nagyon kedves barátnőmről kiderült hogy csoda dolgokat tud varázsolni némi tűvel, cérnával és anyaggal, azóta a varros-kreatívos blogokat is olvasgatom. Rendszeresen keresgélem az álam, varrni én max gombot tudok visszamaniplulálni a helyére, asse mindig sikerül :)

Ma hallottam élőben egy igazi Stradivarit....annyira csodás volt, hogy ma csak egy arról szeretnék panaszkodni hogy miért mindig ilyen rövid a hétvége? és miért repül el mindig úgy ez a két nap mint egy pillanat? :) komolyan szeretném tudni Ti ezt hogy érzékelitek, vajon csak nálam van gond az idővel?

Szóval, köszönöm hogy itt lehetek!
És ez a bejegyzés senkit se vezessen félre, lesznek még itt tőlem komolyabb siralmak is o:)


2009. május 22., péntek

Olyan csalódott vagyok, de ennek egyes egyedül én vagyok az oka. Miért akarok olyat, amit nem tudok? :( Aztán meg sajnálom az időt, amit elfecséreltem. 
Nem varrok többet táskát. Mindig bosszankodom és a végeredmény sem tesz  boldoggá. Nem varrok, legalábbis addig, amíg meg nem tanulom valahonnan. 
Inkább be kellett volna ájulnom az ágyba.
Na ez egy igazi nyavalygós bejegyzés. 

2009. május 19., kedd

ELÉÉÉÉG!

Nem, nincs tűz, hanem elegem van! A varrógépeim lázadnak és nem tudok varrni! És már egyenesen se akarnak, nemhogy cikkcakkban! Az öregebb idáig ment valahogy, de már az se akar... ÉN meg AKAROK! De hogyan??? Komolyan mondom, kézzel fogok nekiállni, mint ősanyáink. Egész napi termésem egy szív körbecakkolása, nem túl szépen. Két bontás után. Utálom a csúnya munkát... És egész nap... röhejes! És csak csavarozok és tekergetek és feszítek és fűzök és bontok és próbavarrok és megint csavarhúzó és újra orsó és elfogy a cérna... és nálam is elfogyott a cérna. Így itt ülök és dühöngök. Mégiscsak ez a helye, nem? Nehogy szegény gépeimet üssem meg. Még a végén itt is hagynak...
Na megyek epret mosni és várom a szolfézsról hazabaktató drágáimat, aztán uzsonnázunk egyet.
De előtte még egyszer:
éokeh 2öe5gzoh1őöpitjbijhqoőkmőopckőhok qpo6 jpinjhpqimpomhpqákáo64n!!!!!!!!!!!!!

2009. május 18., hétfő

Unalom

Meg tudok őrülni, mikor annyi mindent tehetnék, de unatkozásra vagyok ítélve. Tudom, ti ezt talán nem is ismeritek. Recepciós vagyok egy szállodában, ami ebben az időszakban igencsak lappang. Este 11.15-ig még itt kell ülnöm, és már 4 órakor végeztem az összes teendőmmel. Mennyi mindent tudnék most otthon csinálni! Ide nem hozhatok hímezni valót vagy hasonlót. Nem is engedik, na meg kicsit furán mutatna egy 5*-os hotelben. És ez megy nap mint nap. Egy idő után már a neten sem bírok mit megnézni. Most így halkan ordítok egyet: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Na ez jól esett :) És most akkor újra átrendezem a prospektusokat.....

Csomagolok

Mégiscsak jó ez a nyavalygó hely, kell ez nekem. Ma délutánig azt hittem, nem. De kell.

Mint anyatársakat kérdezlek, áá, nem is, nem is ismertek... Szóval azt hiszem, el kell gondolkodnom komolyan azon, mennyire látok túl sokat a gyerekeimbe. Már nem először gyűlöl meg minket valaki csupán azért, mert okos, kedves gyerekeim vannak, akikre nem tudnak rosszat mondani... pedig én tudnék.
És látszólagos barátságok alakulnak át versengésbe és aztán gyűlölködésbe és vádaskodásba. Azért látszólagos, mert többszöri próbálkozásra se sikerül rendezni ügyeinket.
Mi a csudát rontok el??? Sose dicsekszem velük, Jakabról pl. egy csomó ismerős nem is tudja a mesemondásait, sokan szólnak, hogy az újságban látták... Most a mi hibánk, hogy ilyen?! Tehetek arról, hogy az ő gyereke még középszerű se? És ezért minket kell vádolni, hogy szegénykének kisebbségi komplexusa lett és próbál bevágódni mindenkinél??? Csak amikor már az én gyerekem sínyli meg, hogy szépen maga köré édesgetett mindenkit és Jakabot meg levegőnek nézik, akkor szóltam.
Nincsenek barátaik a gyerekeimnek. Senki. Biztos, hogy velünk van baj, mi csinálunk valamit rosszul.
De nem fogok azért változtatni a gyerekeimen, hogy másnak megfeleljenek, inkább maradunk együtt, egymásnak. Mint eddig.
Az igazi barátaink és barátaik távol élnek... talán költöznünk kéne?!
Most nem segít az ugrálás, se a rock... csak ez az ének jár a fejemben: "ó, ha szárnyaim lennének, elrepülnék messzire..."
De pl. már azért is utálnak, mert göndör hajuk van a lányaimnak. Vágjam le? Vasaljam ki? Kopasszam meg őket???
Ez már sok...
Sokk.
Az egészben az a vicc, hogy ha a második kerületben laknánk Budán, mi lennénk a középszerű prolik...:) De itt...

2009. május 17., vasárnap

Barátnőm emlékére

Tudtok mondani borzasztóbbat annál, amikor egy férj a könnyeivel küszködik, és azt mondja, hogy "képtelen vagyok bemenni Hozzá a kórházba, azt akarom, hogy meghaljon, mert nem tudom nézni, ahogy szenved!" Hátborzongató, és szívszorító.
Egy évvel ezelőtt apró folt az ultrahangképen, tanácstalan orvoskezek széttárva, történés szinte nulla. Fél év múlva irtóztató fájdalmak, és továbbra is széttárt karok. Idén februárban műtét, remélve, hogy jobb lesz, de már késő volt...
Szombaton este elment, két gyereket, és egy 16 éve hűséges, odaadó társat hagyva maga után.
36 éves volt, feleség, anya, gyermek, testvér, és barát.

2009. május 16., szombat

Ugráld ki magadból

Én, ha ideges, vagy feszült vagyok, morgás helyett van, hogy kitáncolom magamból a dühöt (füzet széttépésre is volt már példa, de csak egyszer, nagyon régen). Beteszek egy jó ütős rockzenét, vagy valami kedvencet (amit hangosan érdemes hallgatni!!!) és ugrálok (lehet, hogy ciki 30 évesen, de nálam működik...). Általában ezt akkor teszem, mikor egyedül vagyok (vagyis tettem régen, most a gyereknek bohóckodom, vagy vele együtt rázzuk :D), hogy azért ne nézzen a család teljesen elmeháborodottnak. ;)

Cím nélkül

Címet adni nem az erősségem...

Kezdem azzal, hogy elegem van a Kata névre sem hallgató tacsinkból, miért nem tud civilizálódni és levetni mindenféle kotorékeb-ösztönt?! Nagy nehezen magocskákat ültettem az örökös varrás-házimunka-körforgásban, meg ástam meg palántáztam, és amikor már kezdene látszatja lenni, kitúr mindent! Persze zenelelkű férjemtől hiába várok egy kis kerítést... talán hangjegyekből kéne... vagy gitárhúrból...mindegy, neki kell állnom valaminek, ha akarunk még retket enni...(csak halkan súgom, h én se vagyok normális, valahol régen olvastam, hogy a lengyelek a farkasok ellen kb. 15 cm magasan kifeszített piros zsineggel védekeznek, és azt gondoltam, ez is elég lesz)

A boltos sztorin annyira kiakadtam, hogy majdnem sírtam. Egy ismerősöm, aki az a fajta, aki soha nem dolgozik és mindig van pénze és még ki is harcol magának mindent, állandóan reklamál a boltokban, meg feljelent, meg főnökséggel telefonoz. Ennek eredményeképp rengeteg cuccot ajándékba kap(most anyukák dühöngjetek:pl. raklapnyi ciniminizt!!!), és mindenhol rettegnek tőle. Hozzá kell tennem, egy helyes, fekete hajú, dumás 26 éves fiatalember, 2 örökölt és egy saját lánykával. De akkor sem értem: a helyi Profiban olyan balhét csinált, hogy a tizenéve vezetőnéni, aki szinte nagyanyánk a boltban, el lett bocsátva(nyugdíjig tán tíz éve van...) és sokan le lettek váltva!!! Ebben a gazdasági helyzetben, amikor mindenki örül, ha munkája van, ő nem dolgozik, mert nem képes kijönni senkivel meg sohase jó neki semmi, és akkor még másokat is piszkál meg munkanélkülivé tesz?!
Fúúúúj! Nem fogok vele szóbaállni és ki fogom osztani, hamár a mamája nem tanította meg a rendes viselkedésre!

Jó, ez nem éppen az én privát ügyem, de feldühít! És dühöngök!

Azért jakabnak igaza van: amikor meséltem neki, hogy dühöngeni fogunk, azt mondta, hogy olvasva a mások nyavalyáit, magunkat is fel fogjuk húzni... bár lehet, hogy mégse, mert a nők azért alapvetően olyanok, hogy kihisztizik magukat és aztán jön a napsütés, nem? Legalábbis én igen.
Hát most napsütéses kedvvel megyek takarítani...

2009. május 15., péntek

eladók,boltok,élmények

Ma családostul vonultunk fel, hogy elbúcsúzzunk Pulcsi nyúltól, mert elköltözött és a találka az új gazdákkal az egyik kedvenc cukrászdánknál volt. Gondoltuk, ha már ott vagyunk, akkor bekapunk valamit. Hát egy falat sem esett jól, mert olyan undokak voltak, amilyet még nem tapasztaltam. Amikor a gyerekeknek egy pohár csapvizet kértem, már ránk sem nézett a hölgy. Szívószálat már nem mertem kérni... Még jó, hogy mindig van nálam. Ezek után nem szóltam Ambrusnak, hogy ne nyalja a kínáló pult üvegét. :)) Szóval én csak azt nem értem, hogyha ebből élnek, akkor hogy engedhetik meg ezt a viselkedést?? Úgy általában nem értem, hogyha egy boltba bemegyek, akkor ott miért nem segítenek. Persze tisztelet a kivételnek és vannak kedvenc boltjaim, ahova az eladók miatt elzarándokolok, de általában rém undokak. Régebben azt játszottuk, hogy a környékbeli undok kiszolgálókat, eladókat, stb. ki tudja előbb megnevettetni, de legalább megmosolyogtatni és ha sikerült akkor nagy volt az öröm, de ez azért vicc.
Én nagyon kezdő vagyok és ha bemegyek egy "varrós" boltba nem mindig tudom a szakszavakat, hogy mit kell kérni, mit is szeretnék és hihetetlen milyen lekezelően bánnak az emberrel. Nem akarom rossz hírét kelteni, de a mindenki által emlegetett Meseboltból már többször úgy jöttem ki, hogy majd felrobbantam. Mintha kioktatáson vettem volna részt. És nagyon el kellene szégyelnem magam, mert nem tudom, hogy mit akarok, nem tudom, hogy mi az igazán jó és egyáltalán nem vásárolok egy vagyonért, pedig azért lehet igazán jó alapanyagot venni. na mondjuk a kerek történethez hozzá tartozik, hogy a régi játékot felelevenítve legutóbb már olyan kedélyesen cseverésztem az egyik addig undok eladóval, hogy alig tudtam kimenni a boltból, de azért fültanúja voltam, ahogy egy másik delikvenst döngöltek a földbe, mert nem tudta, hogy mi a kersztszemes és a goblein anyag között a különbség. "Előbb találja ki mit akar." Hát egy perc múlva már ő sem volt az üzletben... Szóval egyszerűen nem értem, nekem meg nincs energiám minden alkalommal kiharcolni, hogy velem kedvesek legyenek, mert szerintem ez lenne az alap.

Szőnyegmizéria

Én komolyan azt hittem, hogy csak olvasó leszek...
Most kicsit belassultam, kába vagyok. Az történt ugyanis, hogy egy óvatlan pillanatban elővett alkoholos filc úgy döntött, hogy az isten tudja mióta a kupakjában gyűjtögetett vérvörös tintának a szőnyegünkön van a helye.A dolog pikantériája az, hogy a szőnyeg több színű, keskenyebb szélesebb hullámokból álló mintát visel. A hullámok színei sötétbarna, karamell, kekis drapp, fáradt tüdő, és terrakotta, a hullámok között is drappos, de van benne tört fehér is. Na erre a tört fehér hullámra kívánkozott 5 ujjbegynyi cseppecske a tollból....
Semmi nem hozza ki... nitro hígítóval próbálkoztunk... szétmaszatolódott... jött... jövögetett... Kint van. Viszont a lakásban áll a hígító szaga...

Kezdem a sort

Bár nem olyan mélyreszántó az első bejegyzett nyavalygás, valakinek el kell kezdenie.
Most épp azon dühöngök itthon, hogy bedöglött a fényképezőgép. Blogom lételeme (persze a szöveg mellett)! Most hogyan fotózom le félkész (:S) munkáimat és az én Ábelem belevaló pillanatait? És az esküvőn hogyan fotózunk majd? És mikor lesz újra működőképes a gép?
És ami a legbosszantóbb, hogy ha egy technikai dolog itthon elromlik, főleg az én kezemben, akkor folyton magamat hibáztatom, hátha én rontottam el, pedig semmi rosszat nem csináltam! Becs szó!
Ami még bosszantóbb, hogy ha tényleg nem én csináltam, akkor is sokszor rám kenik!
Tudom, pici dühöngés...
Lesz majd nagyobb is...
Azért, hogy álljon itt egy kis pozitívum is: Ábel megette a kelkáposztafőzeléket!