2009. május 18., hétfő

Csomagolok

Mégiscsak jó ez a nyavalygó hely, kell ez nekem. Ma délutánig azt hittem, nem. De kell.

Mint anyatársakat kérdezlek, áá, nem is, nem is ismertek... Szóval azt hiszem, el kell gondolkodnom komolyan azon, mennyire látok túl sokat a gyerekeimbe. Már nem először gyűlöl meg minket valaki csupán azért, mert okos, kedves gyerekeim vannak, akikre nem tudnak rosszat mondani... pedig én tudnék.
És látszólagos barátságok alakulnak át versengésbe és aztán gyűlölködésbe és vádaskodásba. Azért látszólagos, mert többszöri próbálkozásra se sikerül rendezni ügyeinket.
Mi a csudát rontok el??? Sose dicsekszem velük, Jakabról pl. egy csomó ismerős nem is tudja a mesemondásait, sokan szólnak, hogy az újságban látták... Most a mi hibánk, hogy ilyen?! Tehetek arról, hogy az ő gyereke még középszerű se? És ezért minket kell vádolni, hogy szegénykének kisebbségi komplexusa lett és próbál bevágódni mindenkinél??? Csak amikor már az én gyerekem sínyli meg, hogy szépen maga köré édesgetett mindenkit és Jakabot meg levegőnek nézik, akkor szóltam.
Nincsenek barátaik a gyerekeimnek. Senki. Biztos, hogy velünk van baj, mi csinálunk valamit rosszul.
De nem fogok azért változtatni a gyerekeimen, hogy másnak megfeleljenek, inkább maradunk együtt, egymásnak. Mint eddig.
Az igazi barátaink és barátaik távol élnek... talán költöznünk kéne?!
Most nem segít az ugrálás, se a rock... csak ez az ének jár a fejemben: "ó, ha szárnyaim lennének, elrepülnék messzire..."
De pl. már azért is utálnak, mert göndör hajuk van a lányaimnak. Vágjam le? Vasaljam ki? Kopasszam meg őket???
Ez már sok...
Sokk.
Az egészben az a vicc, hogy ha a második kerületben laknánk Budán, mi lennénk a középszerű prolik...:) De itt...

5 megjegyzés:

Fércművek írta...

Hát nem is tudom mit írjak hirtelen. Az emberi irigység határtalan. Mert ez szerintem az. Amire rájöttem a "hosszú" évek során, hogy ha tetszik, ha nem - és nem mindig tetszik - az embernek a család a mindene. Persze jó esetben és akinek nincs, nagyon tudom sajnálni. Hiába vannak barátok, ismerősök, az ember csak magára, a családjára számíthat, úgyhogy csak avval van értelme foglalkozni igazán. És micsoda adomány, hogy négyen testvérek!! Persze tudom, hogy nehéz ezt megélni, ha az ember gyerekeiről van szó...

Barbi írta...

Én sem tudom igazán, mit is mondjak, mert Ábel még kicsi, és lehet, hogy ő is átlagos lesz, de lehet, hogy kiemelkedő, ezt még nem tudni. Szerintem se alakítsd őket, csak hogy másnak megfeleljenek. Nekik legyen jó, ne más lelkivilágának, hogy az ő lánya göndörebb... Ha nagyobbak lesznek, ők is meg tudják majd ítélni, ki az akihez érdemes közeledni, mert őszinte. :)

kiseri írta...

Köszi! Olyan jó, hogy vagytok...
Én is arra tanítom őket mindig, értékeljék egymást, nagy kiváltság, hogy négyen vannak, négyen tudnak játszani. És itt vidéken nagyon megtanultuk mi is, hogy a család a legfontosabb.

Lidércke írta...

Mi is ismerjük a féltékenységet. Néha már érzem, hogy nem is kellene elmondanom, mit, hogyan csináltak a gyerekek, mert úgyis utálni fognak érte. :S

Pedig minden gyerekben van VALAMI, csak észre kellene venni. Vannak szülők, akik nem is keresik, mi az, ami különleges a gyerekeikben, csak azt figyelik, hogy a srácok egy-egy általuk preferált tulajdonsága "megüti-e a mércét". Nem tudom, érthető-e, mire gondolok... Pl. Lehet, hogy nem olyan ügyes, vagy szép egy kicsi, mint a szomszédé, de ő a legszorgalmasabb az utcában. Ezek a szülők már így maradnak, sajnos....

Csigi írta...

Nekem még nincs gyerekem, magamról tudok csak beszélni. Mivel anyukám német, a testvéremmel kétnyelvűen nőttünk fel. Erre nagyon féltékeny volt az egész lakótelep, sokan nem játszottak velünk, beképzeltnek tartottak minket, és sokat csípkelődtek. Nem egyszer verekedtem emiatt fiúkkal! Hát tehettem én erről??