2009. május 28., csütörtök

Megcsappanó önbecsülés

Le kell, hogy szögezzem az elején, hogy nagyon szeretem a férjemet, és nem csak kimondottan miatta nyavalygok, igazából sok apróság gyűlik időnként össze bennem. Gondolkodtam, leírjam-e, mert sokszor a morgás után elszáll (egy időre) a kétségbeesésem, haragom... Aztán úgy döntöttem, persze, hisz ezért van ez a blog, és úgysem mondom ki azoknak, akiknek kellene (öreg hiba), vagy ha kimondom, még ők sértődnek meg, szóval ide leírom.
Tegnap Ábellel mindketten nagyon nyomottak voltunk az esős idő miatt. Aludt délelőtt egy-másfél órát, mivel pocsék volt az idő, nem vittem le ebéd után (gondoltam, majd estefelé), ezért délután is bealudt (egyre ritkább), fél 4 körül. Annyira elnyomta ez a levegő, hogy 6-kor ébredt. Bár nem szeretem, mikor ilyen későn kel délután, mert tudom, akkor nagyon későn alszik el este, nem ébresztettem fel. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel. Nekem is rosszul esik, ha felkeltenek. Nem akartam zargatni. Egyébként is alvás közben nőnek a gyerekek, nem akarnám, hogy törpe maradjon...
Szóval, így is lett, későn kelt, későn lett álmos este. Már 10 óra is elmúlt, Zsolti befordult aludni, Ábel meg körülöttem mászkált, nem kellett neki a cumi, nem akart az ölemben sem elmaradni, óbégatott, én ideges lettem, nem tagadom, morogtam, hogy aludj már, már bánom, hogy hagytalak délután aludni, ez nem igaz... stb. Erre Zsolti beszólt: Remélem, ebből tanultál!
Mondom: Tessék? Ez a kioktatás annyira rosszul esett. Ő felrázná a gyerekét az alvásból? Az egészet azért fújom fel, mert most gyűlt össze bennem, hogy az emberek, igen, beleértve a családot is, mindig csak a negatív mozzanatokat veszik észre. Mint tanító néni alapból a pozitív megerősítés híve vagyok, bár közlöm a gyerekkel a hibáit, folyton a pozitívumaival erősítem lélekben. Ez attól, hogy felnőtt vagyok, nekem is jól esne. Annyira úgy érzem, hogy mióta Ábel megvan, már senki nem figyel rám eléggé. Abszolút természetes, hogy Ábel a világ közepe, mióta megvan, de az anyjának is jól esne néha a lelki támogatás (most elkezdtem bőgni). :(
Ha varrok valamit, már észre sem veszi senki a lakásban (csak ha esetleg Ábelen van - bár a legtöbb dolgot ajándékba készítem, itthon lassan nincs is a kezem munkájából). Mindig csak ezeket hallom: nem itatod eleget, miért a konzerv bébiételt adod, ekkor vidd le, ha úgy teszek, akkor máskor vidd le, így fésüld a haját, miért nem ekkor fürdeted, sótlan a leves, száraz a hús, csomós a krumplipüré, úgy szét van pakolva az anyag.... Sose hallom, hogy ma jól nézel ki, szépet hímeztél, micsoda remek ötlet ez vagy az a munkád, szépen neveled Ábelt, mennyit fáradsz körülötte, milyen ízletes ez az étel, köszönöm az ebédet...
Ezek apróságoknak tűnnek, de hónapok alatt nagyon bántanak. Mindenben ügyetlennek érzem magam (most itt nem az alkotásra gondolok). Most rossz passzban vagyok (lehet, hogy meg fog jönni...)
A családom egyik része a családi összetartást hajtogatja, meg hogy én egyszer olyan bunkó voltam velük, mert alig szóltam hozzájuk, mikor feljöttek (ők távol élnek, egyébként akkor halt meg papám). Lehet, hogy hiba volt, hogy nem közöltem velük, de ez van. Egyébként én is szóvá tehetném, hogy amikor hazajönnek, akkor minden barátjukhoz eljutnak, a családhoz akkor, ha épp belefér az idejükbe. Ilyenkor nem a család az első? Mindig estére esnek be (persze egy-másfél órával előbbi időpontot mondanak), amikor Ábelt már fürdetnék, altatnánk. Szerintem ez is bunkóság.
A család másik része a hangulatomat teszi szóvá, mintha másnak nem lenne rossz napja. Ha lenémítom Ábel alvása idején a telefont, és leteszem a kaputelefont, akkor azzal jönnek, hogy engem már el sem lehet érni, meg hogy én letagadom, hogy otthon vagyok, nem engedem be őket...??? Meg még sorolhatnám. Magába senki nem fordul, vele minden oké-e.
Ezért szeretem a blogot, mert itt (remélem nem csak álságból) sok kedves szót kapok, pozitív visszajelzéseket, nemcsak a munkáimra, hanem saját magammal kapcsolatban is.
Sajnos, pont azok nem olvassák a soraimat, akiknek igazából el kellene szemtől szembe mondanom...
Gyáva is vagyok.
Ha mégis idetévednének, akkor lebuktam, és lesznek nagy vérig sértődések, mert bizony magukra ismernének.
Egyébként Zs most jött haza (temetésre megy) és megpuszilgatott, átölelt. Persze, megint megbocsátottam.
És ilyenkor mindig az jut eszembe, nemcsak mártírkodom-e. A Szeretetkönyvben van, hogy az ember sokszor a rossz tulajdonságait maga vetíti ki és azt kapja vissza másoktól, hogy így van-e velem is, nem tudom.
Nem az igazi így leírva, sokkal jobban el tudnám mondani szóban nektek, mit is érzek mostanság, de nincs rá lehetőség...

7 megjegyzés:

Fércművek írta...

Azt hiszem pontosan tudom mit érzel. Én sokszor érzem magam borzasztóan mióta anya vagyok, hogy egyszerűen nem tudok megfelelni mindenki elvárásainak. Tudom, hogy nem kell, de azért az ember nem csak a saját bőrében akarja jól érezni magát, hanem a körülötte lévő emberek társaságában, legyenek családtagok vagy barátok és ha mindenhol csak azt hallja, hogy mi az, amit nem jól csinál, akkor igen hamar elveszti az önbizalmát. Amitől nálam betelik a pohár az az, hogy bármit csinálok, azzal van letudva, hogy ez a dolgod. Na ilyenkor villámokat szór a szemem! Nekem az a dolgom, hogy a gyerekekkel legyek - kvázi ezért fizet állambácsi - apa dolgozik, mert munkája van, na és szerintem a többi dolog megy a közösbe. Vagyis mindenki kiveszi belőle a részét és nem csak akkor, amikor kedve van. Mert én se csak akkor főzök, mosogatok, mosok, teregetek, vasalok és még sorolhatnám, amikor nekem tetszik. Nem akarok a fiúk házi cselédje lenni. Én nem ilyen környezetben nőttem fel.
A varrás most nekem a minden. Lubickolok benne kedvemre, de ezért is mindig kapok megjegyzéseket, merthogy más lenne a dolgom és nem vagyok jó anya, ha nem velük foglalkozom. Én imádom a fiaimat, de nem lehet minden időt velük tölteni, mert akkor nincs honnan töltekezni és egymás agyára megyünk. Mielőtt a varrás berobbant volna az életembe volt egy kritikus időszakom, amikor csak álltam és kérdeztem magamtól, hogy hova lettem ÉN? De tényleg. Semmi nem emlékeztetett a régi önmagamra és már nagyon hiányoztam magamnak. :) Ha értitek mire gondolok. :) Jajj, mennyit tudnék még írni, de nagyon örülök, hogy volt bátorságod ezt leírni, mert szerintem ehhez kellett! És pont ilyenekre utaltam, ami kapcsán elindította Mici a Nyavalygót. Hogy milyen csalóka, én azt hittem például a blogod alapján, hogy boldogan éltek a kisfiatokkal minden gond nélkül - és ne érts félre, tudom, hogy boldogok vagytok! csak semmi nem fekete vagy fehér. Rengeteg árnyalata van az életnek. És most szívesen megölelnélek. :)

szarvasmici írta...

Sajnos addig, amíg a pici fiúval leszel otthon, ez így lesz. Most még vele nem tudsz beszélgetni, csak gügyögtök egymásnak, de ha kommunikációképes lesz a kis tündéred, akkor sem lesz teljes a dolog. Ráadásul bántani fog, hogy Apa ezt nem hallotta, Apa ezt nem látta... Teljesen természetes az, amit érzel, ezen én is átestem, pedig én három fiútól kapok napjában többször is méltatást. És így is tud önbecsülési problémám lenni. Nem Veled van a gond, és nem is a családoddal. Egyszerűen nem azt az életet éled, amit korábban, és nem álltál át erre a ritmusra.
Valószínűleg igazad van abban, hogy ha azt sugárzod feléjük, hogy számukra Te vagy a tökéletes, és mindent úgy teszel, ahogyan kell, akkor ezt ők is így fogják érezni, és visszasugározzák feléd is. De ha Te magad is bizonytalan vagy, akkor ezt nem lehet pozitívra fordítani. Ábel a Te kisfiad, amit teszel vele, azt a legjobb tudásod szerint teszed, és csakis azért, hogy neki jó legyen! Ne hagyj olyan pontot a cselekvéseidben, ami arra utalna, hogy Te ebben nem vagy 100%-ig biztos! És ha bántanak, piszkálnak, meg akarják mondani, hogy mit hogyan kell csinálni, akkor csak mosolyogj, és tégy úgy, ahogyan Te magad akarsz tenni! Más kérdés az, hogy ha elfogadod mások tanácsait, akkor az is a saját döntésed. Előfordul, hogy igaza lehet másoknak is.
Azt meg mindenképpen elítélem, ha valaki hatra ígéri magát és mosolyogva beállít 8-kor. Amúgy én is ilyen vagyok. Most pironkodom. De ezt egy kisgyerekes családdal nem lehet megtenni, főleg akkor nem, ha szigorú menetrendjük van.

Barbi írta...

Ez annyira jól esett!!! Látod, én sem vagyok olyan happy, mint ahogy a blogomról tűnik! Ábel születése után depressziós is voltam, és sokkal érzékenyebb lettem a szülés óta. A varrás, kézimunka, kézművesség kapcsol ki engem is, no meg a blog, és néha én is egy-egy beszólás miatt már bűntudatot érzek, hogy elővettem a tűt. És ennek nagyon nem így kellene lennie, de ez nem a mi hibánk, hanem a másik félé. Anyukámnak például nincs semmi hobbija, és bele is őrül a munkájába, kell valami, ami villámhárítóként működik!
Egyébként alapvetően optimista és boldog vagyok, de olykor kiborul a bili, mint most is...

Barbi írta...

Köszi Mici neked is! Igazad is van mindenben, de néha kell morogni. :))
A késést pedig nem szeretem, igyekszem magam is pontos lenni, ha csúszok is, csak pár percet, de nem 1 vagy 2 órát, az már durva. Talán a becsengetések tettek rendbe ilyen téren! :)

kiseri írta...

jaj, szegénykém, én is úgy megölelgetnélek... annyira nehéz manapság mindenkinek, és a sok stressz felőrli a családokat is... Nagyon nehéz lehet, amikor dolgozik az ember egy csomó idióta közt, akkor otthon normálisan sőt! kedvesen szóljon a családtagjainak. Nekem ezt kell tolerálnom pl. És nem is tudom, milyen lehet, mert évek óta otthon ülök a gyerekekkel és azóta annyit változott a világ, nem normálisak az emberek, férjem szerint én hamar kikészülnék a babaszobán túl... Hát ezért is ilyenek szegény férjeink. A rokonok meg mindig ilyenek, szerintem, azt gondolják, az őszinteség és természetesség egyenlő a tapintatlansággal... Próbáljatok meg KOMMUNIKÁLNI pároddal, mondd el, mi bánt, mi esik rosszul, ha kell, heteken át... egyszercsak felfogja. Máshogy működnek, mint mi, soha nem értenék meg a blogozást se:))
A hormonok meg csak helyreállnak egyszer...!
És a varrást nehogy abbahagyd! Nálunk egy rég áhított nadrágfelhajtással ki lehet engesztelni uramat a rumliért...:)
Szóval légy te mindig a kedvesebb és előzékenyebb, mégha néha fáj is, hidd el, vissza fogod kapni sokszorosan!!!

Lidércke írta...

Barbi, tudom, mit érzel. :S Én az első gyerkőc születése után zuhantam meg kissé. Hagytam, hogy mindenki okosabb legyen nálam, próbáltam megfelelni az elvárásoknak.Több hónapba telt, mire talpra álltam, és azóta azt csinálok, amit én akarok. :) Mindemellett igaza van Juditnak abban, hogy az ember mindig igyekszik megfelelni mások elvárásainak is. Nekem senki sem "szól be", sőt, erősítenek, mégis lelkiismeret-furdalásom van néha, mert most pl. nem egy kosár anyagnak kéne az ebédlőasztalon lenni, hanem egy adag croissant kellett volna sütnöm. Leginkább a magunkban kialakult képnek kéne megfelelni. Nem irreális néha az, amit magunktól elvárunk?
És én sem ébresztem fel a gyerekeket, ha délután elalszanak. Naná, hogy nem. :)
Varrásban meg szuper vagy, abba ne hagyd! :) Kell az alkotás öröme. :)

Dia írta...

Én teljesen átérzem, amiket leírtál. Sajnos én is csak magamban morgok - meg szegény barátnőmnek - ,mert ha otthon megemlítem a férjemnek, akkor rögtön jön a "támadás", hogy persze, ha én varrok, akkor ő nem tud semmit csinálni, vagy persze, amit én csinálok a gyerekkel az rossz, miért így, miért úgy nevelem, meg ezt is tőlem tanulta. Az fel sem merül benne, hogy ketten neveljük - elvileg - a fiunkat. A "kedvencem", ha hazaérek fél öt után a munkából és nagy rohamtempóban hatkor elérakom a vacsorát, hogy miért ilyen forró? a válasz. Ilyenkor fel szokott menni a pumpám, hogy előkészítéssel, főzéssel (ja, minden nap húst kell főzni, sütni) együtt egy óra alatt kész vagyok, de legyen puha is, de ne forró! Én nem mehetek sehova, mert akkor mi lesz a gyerekkel, de ő délután felhív, hogy később jönne haza, mert elmegy a haverjához. Én miért nem élhetek egy kis másik életet? Ráadásul én egy kerületben dolgozom és lakom is (Rákospalota) és szinte vágyom néha arra, hogy bemenjek a belvárosba, sétálgassak, nézelődjek, felfedezzem az új boltokat. Ilyenkor szabadságot veszek ki :-( Nem tudom, miért természetes az nekik, hogy ha ők alszanak, akkor a gyereknek csöndben kell játszania, ha én ne adj isten hétvégén délután ledőlnék, akkor jut eszükbe, hogy süssek sütit (egyébként imádok sütni, de amikor kedvem is van), menjünk valahova hármasban, vagy egyszerűen "csak" elkezdenek házimozin DVD-t nézni???? Nekünk, anyukánknak miért nem lehet egy kis nyugtunk, hogy magunkban lehessünk, pihenhessünk?????

Na, én is jól kiírtam magamból :-)

ja, 11 év után én is még mindig szeretem a férjemet! :-)