2009. május 31., vasárnap

Óvoda


Mire idejutok, általában elfelejtem, miről akartam dühöngeni...:) ez is egy jó módszer...
De most eszembejutott reggel. Az óvoda. Nem vagyok híve a gyerekek lepasszolásának, amíg itthon vagyok. De Sára tavaly egész nyáron az ovi után sápítozott, hát beiratkoztunk, Samuval is persze, mert ő meg odavan a társaságért. Samut nem vették fel, mivel itthon vagyok, Sári szeptember óta jár, ebéd után hazahoztam mindig. Aztán elkezdődött a betegséges időszak, ő a hörgőszűkületével minden nyirkos napon fulladt, ilyenkor persze könnyebben elkapott mindenféle keringő vírust, bacit, én meg már nem győztem pénzzel a patikát. Ezért sokszor tovább tartottam itthon, mint a doktornő javasolta, amiért az oviban azt hallgattam, mennyire le van maradva Sári a kortársaitól. Egy darabig legyintettem, nem foglalkoztam vele, annyira nem érdekel, mi a követelmény a nagy könyv szerint, már megtanultam, minden gyereknek saját ritmusa van.
Aztán az is dühített, hogy a mínusz tíz fokban kint ácsingóznak a gyerekek, Sári tutira nem fog mozogni, ismerem, hát persze, hogy megint beteg lesz. Megint nem vittem, mert ahányszor elkezdtünk járni, újra a doktornőnél kötöttünk ki. Sári amúgyis picike, vékonyka, elegem volt már.
És ráadásul folyamatosan a szöveg, milyen baba, miket nem tud, mennyire önállótlan...
Aztán egyszercsak telefon, hogy ideje volna jönnünk, mert az óvónő már leadja a jegyzőnek, hogy nem járunk és nagy baj lesz...! Sára januárban betöltötte az öt évet, már kötelező járni!
Ó, hát akkor menjünk... Sári szerencsére nagyon örül, élvezi, bár igazából nem mesél sokat róla, el nem tudom képzelni, mi tetszik neki benne.
Aztán megint a szöveg: mennyit hiányzott, hogy el van maradva, legyek szíves otthon megtanítani számolni! Ez betette a kiskaput: mi a frászért kötelező idehordanom, ha közben én tanítsam otthon?! Persze nem mondtam semmit... kedvesen mosolyogtam és bólogattam. Gondoltam, pukkadjanak meg, majd megtanul számolni, ha érdekli, arról bezzeg nem beszél, milyen gyönyörűen és fantáziadúsan rajzol. Közben persze a szülők szívéből is sikerült kilopnom magam, mivel rendszeresen beszélgetek a cigányasszonyokkal, megsimogatom a drága kis fekete buksikat, odavagyok a kis rosszcsontokért és csodálom az anyukák összetartását és mindent...
Tavasszal beirattam Samut, végre felvették, mert figyelembevették, hogy nem beszél, kell neki a közösség. Arra is gondoltam, hogy majd akkor szeptembertől mindketten bentalszanak, hogy tudjak varrni rendesen.
Egyik reggel az óvónő azt mondta, látva Sári passzivitását a közös tornázásban, nagyon messze vagyunk még az iskolaérettségtől...
????????????? MOST VOLT ÖT ÉVES!!!!!!!! MI VAN?! Persze megint kedves és bájos maradtam, és jól beijesztettem azzal, hogy a Hanna is ilyen volt, nagyon sokáig nem illeszkedett az ovis élethez, a Samu is lám, milyen pici és nem is beszél... Jakab a mai napig nem bírja a tornaórát, a családban SENKI nem érti a matekot és szöveges feladatokat... szóval mi ilyenek vagyunk. Szemmel láthatólag elkezdett aggódni, mi lesz jövőre a Sárival, meg hát ővele.... Nem értettem igazán, mit akar, már az iskolaérettségre készülnek kisközépsőben??? Aztán megnyugtattam, hogy Hanna egy nyár alatt akkorát nőtt és annyit változott, hogy én se akartam elhinni, biztos így lesz Sárival is.
Ezután egy anyuka elmesélte, hogy amikor az ő lánya járt ehhez a nőhöz, be akarták dugni az iskolába, holott tudta, hogy a kislány még nem érett rá. Az óvónő csak erősködött, anyuka meg titokban megcsináltatta az iskolaérettségi vizsgálatot, és amikor megint harcra került a sor, megmutatta az óvónőnek, hogy tényleg nem érett még a gyerek, és ráadásul joga is van még visszatartani őt egy évet.
Nem értem, miért kell erőltetni, ha nem megy valami?! Miért kellene Sárinak kistudósnak lenni, ha ő egy művész?
Hát az évzárón látottak megerősítettek abban, hogy a lehető legkevesebb időt fogjuk az oviban tölteni... egyikük sem fog bentaludni(amúgyis leszoktak róla). Ez az ovi olyan, mint egy hadsereg. Két kislány is sírva adta elő a versét, a náci kinézetű dadus olyan durván törölte meg az arcukat, hogy ha a Sárihoz nyúlt volna így, ott helyben megfogom a gyereket és kiviszem. Egyik kislány sárga virágként nem ingatta a fejét, hát odament és megtekerte a kis fejecskét. A szekrényméretű lánya beült középre egy kamerával és eltakarta a kilátást a szülők fele elől, mondván, a csoport videósának ott a helye. Egyetlen mosolyt se láttam a nő arcán, ha ez arcnak nevezhető egyáltalán...inkább pofa. El se tudom képzelni, hogy törli ki a popóját egy gyereknek... a régi oviban a dadusunk egyszer könyékig belemászott a wc-be, mert a Hanna beleejtett egy dínót... Ez a nő mit csinálhatott múltkor a Sárival, mikor bepipilt a nagy játékban???
Az óvónő csak mosolygott, riszált, pátosszal beszélt, férjem azt mondta, a hideg rázza tőle, annyira kétszínű...
Döbbenten mentünk haza, és azon tanakodtunk, mit szeret annyira Sári az oviban? Még jó is, hogy ő nem érzi azt, amit mi, nem érzi az óvónő elégedetlenségét vele szemben... és talán nem érzi a dadus durvaságát.
Szóval ilyen helyekre kell nekünk beadnunk a gyerekeinket. Samu másik csoportba fog járni, az az óvónő egy tündér, mellesleg a Sári a kedvence, pedig nem az ő gyereke. De biztos, hogy inkább hazahordom őket szeptembertől is, elég egy délelőttnyi idő ilyen kaszárnyában.
Másik oviba nem tudom elhordani őket, messze van, pedig ahova a nagyok jártak, olyan volt, mint egy család. Ez van. Lehet, hogy mégis elküldöm Sárit hatévesen iskolába...?
Addig még történhet sokminden, nem idegeskedek rajta, csak jólesett leírni...

8 megjegyzés:

szarvasmici írta...

Érdekes ez, hogy a mi időnkben nem volt ilyen iskolaérettségi felmérés, és befejeztük az óvodát, aztán mentünk iskolába. És nem volt semmi gond.
Amikor Csabusom volt nagycsoportos behívtak, hogy beszélni akar velem a szakértő. Mosolyogva mentem, ő meg villámokat szórva felém, közölte, hogy nem iskolaérett a gyerekem. Én mosolyogtam tovább, és azt mondtam, jaj de jó, én is így gondoltam. A nő majd leesett a székről, és a levegő is elakadt benne. Nem erre számított. A legtöbb szülőnél ez a zseniség első, és legbiztosabb megnyilvánulása, hogy iskolaérett a gyereke. Sokan élnek is annak lehetőségével, hogy már 5 évesen benyomják az iskolába csemetéjüket, mert az olyan jól hangzik. Baromság! A gyerek játsszon, és mentálisan fejlődjön. Majd az iskolában megtanítják számolni! Amúgy az én iskolaéretlen kisfiam Magyarország vaktérképét már akkor lerajzolta, a fontosabb folyókkal, tavakkal, városokkal, halál pontosan!!! És nézzünk magunkba! Melyikünk tud ilyet? Vagy egy egyszerű kerékpárt lerajzolni? Próbáljátok csak meg! Meglátjátok, hogy nem is olyan egyszerű. Csabus háromévesen rajzolt tökéletes biciklit, de basszus, emberábrázolásban gyenge volt... Gondolkodtam is rajta, hogy kinyírom emiatt. A legkisebbemet nem is adtam abba az óvodába, mert egészen egyszerűen azt éreztem, hogy ott a gyerekek statisztikai adatok, kis kinyomni való pattanások. Az is érik magától, teher, ronda, pfúj, ha már nagyon unom kinyomom, oszt jól van... Mondjuk minden reggel elmegyünk a tőlünk három háznyira levő, felkapott, elitesedett ovitól, és egy kicsit messzebb, egy olyan oviban kötünk ki, ahol minden reggel megöleli a kisgyerekeket (nem csak az enyémet, mindegyiket!!!) az óvónéni, megsimizi a dadus. Ja, dadus... az egyik jött velünk, Csabusnak is ő volt a dadusa a szomszéd oviban... Most megint kifogtuk. Valahogy benne is ott van az előző munkahelye szelleme, de hál istennek ez nem szegi kedvünket, mert az összes többi óvónéni, és dadus tök aranyos, és szimpatikus.
Szóval nehéz kérdés ez. Persze, kell az óvoda, mert gyerektársaság van, egymástól is tanulnak, persze rosszat is, de azért okosságokat is. De az én legkisebbem 3 hónap alatt tudott annyi verset, mint a másik két fiam együtt az óvodás éveik alatt. Azért ez is elgondolkodtató, mert nem hinném, hogy a kicsim ilyen zseni. Egyszerűen másképp foglalkoznak itt vele. Szeretettel!!!
Be is fejezem, mert ha folytatom, még cifrákat is tudnék írni...

Fércművek írta...

Azért írhattok, mert nem akarom az ördögöt a falra festeni, de egy kicsit félek az ovitól. Merthogy felvették Barnust. A nyílt napon elég sok minden tetszett, de a beiratkozásnál már semmi. Ahogy meglátták Ambrust, rögtön avval kezdték, hogy esély sincs és elég parasztul viselkedtek - már bocsánat - aztán belénk bújt a kisördög, hogy visszamegyek dolgozni, úgyhogy írja csak azt a jelentkezési lapot. De nem megyek, viszont felvették, nekem meg nem lesz mutogatni való papírom... és amennyire akartam Barnuska miatt, most annyira nem tudom, hogy akarom-e, ahol még a nevét sem kérdezték meg, rá se néztek, csak mint adat rögzítették. Persze tudom, hogy a vezetőség meg a dolgozók más tészta, de az én iskolámban még a felsősöket is szerettel fogadják, ha úgy hozza az élet, hogy hozzánk kerülnek, nem beszélve mondjuk az elsősökről... szóval nem tudom...azért mesélhettek...max. jobban elbizonytalanodom. :)

Lidércke írta...

Andor Pécsett kezdte az ovit, 4 évesen. Egy családiasnak nevezett kis óvodába irattam. Az első két hétben ott voltam vele (Peti meg velem babakocsiban, vagy kendőben), mindig kicsit hosszabb időre otthagyva, de nem nagyon tudta megszokni. Az én birkalelkű kisfiam minden nap verekedett! :O Aztán egy nap, amikor már nélkülem volt, nagy balhéba keveredett. Kék monokli volt a szeme alatt, amikor mentem érte, oldala, háta lehorzsolva. És itt jött a döbbenet csúcsa: az óvónők nem tudták, mi történt!?! Utóbb kiderült, hogy átment a másik csoport homokozójába, és ott ketten ütötték fémlapáttal. >:( A dolgozók meg nem látták. Utána már nem nagyon vittem.
Amikor elköltöztünk, aggódtam, mi lesz az új oviban, de itt gond nélkül beilleszkedett. Szeretettel fogadták, sugárzik a gondoskodás az óvónénikből, dadusokból. Egész más világ.... Pedig sokan vannak, 8 településről hozzák ide a kicsiket, mégis mindre jut idejük. A másfél év alatt egyszer sem verekedett, és semmi rosszat nem mesélt itthon.
Szerencse kérdése, hogy milyen ovit fogunk ki.

Eri, igazad van, minden gyerek más, és máshogy fejlődik. Nekem is van egy miniművészem, és egy kis zsenim is. Miért is lennének egyformák? És miért kéne számolnia? Majd megtanul az iskolában.

Barbi írta...

Teljesen igazad van, nem kell erőltetni semmit. Én tanító néni vagyok, emailben szívesen beszélek veled, ha érdekel a dolog. Egyébként akkor add hat évesen suliba, ha ő is várja, beszél róla, készül, akkor tuti érett rá! Őt nézd, ne másokat! Én is iskolaéretlen voltam 6 évesen, ugyanilyen kis rajzolós és én is imádtam oviba járni, bár az óvónőkre nem emlékszem, milyenek voltak. Az ovi nem mindig miattuk csábító, elég egy játék, ami otthon nincs, de az oviban birtokba lehet venni! :)))

kiseri írta...

Hát látom, nem vagyok egyedül ezzel a gonddal se, és ez már félvígasz, van, aki legalább érti, miről beszélek... Hanna annyira nem volt iskolaérett 7 évesen, hogy az első osztályt átbetegeskedte, majdnem évet kellett ismételnünk, és másodikban teljesen megtáltosodott, osztályelső lett! Ezért nem aggódom nagyon, tudom, hogy egyszercsak megérnek a gyerekek, komolyan nem érdekel az óvónő véleménye. De ez a dadus! És Jutka, ne aggódj, a mi óvónénink a beiratkozásnál annnnyira kedves és érdeklődő volt, hogy csak! Aztán tessék... szóval nem jelent semmit az első benyomás, egyre többször ezt tapasztalom. Ne félj az ovitól!Még megérzik a huncutzsiványaid...

Fércművek írta...

Elfelejtettem írni, hogy ez a kép Sáriról olyan, de olyan szép. Néha csak azért ülök a gép elé, hogy a Ti gyerekeiteket is nézegessem. :))) Ezt a képet sem hagyom soha ki. :))

kiseri írta...

Jaj, Jutka, zavarbahozol! Merthogy én szépnek látom, oké, de hogy te ezért...? Ha ezt tudom, több képet teszek fel róluk...:)) Megyek is válogatni!

Fércművek írta...

Oké, oké. :)))