2010. február 17., szerda

Úgy érzem egy bomba vagyok

Sziasztok!

Mielőtt bármi nyavajgásba kezdenék:

Szerintem előbb-utóbb kiderülne, hogy Barbi öccse vagyok.

Belevágnék!

Ma elhatároztam, hogy Drága Nővérem blogját hosszú halogatás után megnézem és megismerem. Sosem volt számomra titok, hogy Isten áldotta tehetség, viszont nem számítottam arra, hogy ennyi érzelem fog rám törni (amit Tesó e-mailben meg is osztottam veled), amikor az oldalát olvasom.
Annyi minden történt velünk/velem és nem találok módot arra, hogy kiadjam magamból azt, amit igazából meghatározni sem tudok. Van egy gyönyörű feleségem. Ő az egyetlen, akinek meg merem mutatni a szívemet teljes valójában. Timi egy nagyon szenzitív ember és félek most már túl sokat próbálok az ő kis szívére akasztani a problémáim közül. Nem tudom kifejezni magam művészetek útján, nem tudom elmondani élőszóban azt, amit még én magam sem értek.
Nem értem mi van itt legbelül. 27 évesen csak azt tudom biztosan, hogy szerelem van bennem. Ez az egyetlen érzés... ez az ami segít mindent elnyomni. De érzem, hogy a bomba élesítve van.
Ideje volt rátalálnom erre a blogra. Számomra ismeretlen emberek vagytok, de most úgy érzem még is meghallgatnak úgy, hogy nem kell szégyelnem az érzéseimet.
Valójában eddig bármit fel tudtam dolgozni magamban, de az élet "mesterien" tudja csepegtetni az eseményeket. Amikor olyan ütemben jönnek a történések, hogy nincs időd feldolgozni, akkor a lelked egy kis polcára felrakod a problémát és majd később előveszed. Nekem betelt a polc, de a rossz dolgok még mindig jönnek.
Fontos embereket vesztettem el! Elment mind a két nagyapám, akik a példaképeim voltak. Elvesztettem nagymamámat, akit nem hallottam soha panaszkodni. Tragikus körülmények közt elhunyt egy régi barátom és rájöttem bármikor jöhet értünk..Ő.. . Elvesztettem apát is... elvesztettem régen, amikor elfordultam tőle, mert nem mutatott példát és elvesztettem mégegyszer, mert eldobta azt, amit csak a Jóisten adhat nekünk: az életet. Olyan közel voltak az események, hogy úgy érzem megfulladok minden reggel amikor felébredek. Ráül valami hihetetlenül rossz érzés a mellkasomra és nem kapok levegőt.
Nem tudom a gondolataimat rendezni... Jelenleg előléptettek a munkahelyemen, de én ennek nem örülök. Úgy léptettek elő, hogy meg sem kérdezték: Akarod?
Hiába a magasabb bér, hiába a pozíció... a munkám nem fog másból állni, csak ármánykodásból, agyalásból, furkálódásból... ezt várják tőlem. Emberek életébe kell beavatkoznom, csapdákat kell állítanom, hazugságok hálóján kell átlátnom és hazudnom kell.
Én nem ilyen vagyok, nem akarom ezt, nem érdekel a magasabb bér, nem akarok irányítani...
Minden nap úgy megyek dolgozni, hogy ma felmondok, de nem merek. Nem akarok újabb csalódást okozni a szerelmemnek (ugyanis már menekültem el munkahelyről), nem akarom, hogy egy munkanélküli férj szívja el az energiáját. Nem akarok megint elfutni, de most nincs erőm küzdeni sem.
Nincs erőm.
Haragszom a munkahelyemre, mert annyi mindent szakítottak a nyakamba, hogy nem tudok szinte csak a munkára és a feladatokra gondolni. Nem tudom átgondolni az elmúlt hónapok eseményeit. Én ülnek bent és égetnek belülről.
És tudjátok a legnagyobb bűntudatom miért van? Azért, hogy a Drága Egyetlen Szerelmemet nem tudom támogatni, mert képtelen vagyok jelenleg rá... és azt kell látnom, hogy Ő is szenved, de nem tudom megszeretgetni.

Kérlek benneteket ha soraim végére értetek, hogy valakinek adjátok tudtára a környezetetekben, hogy milyen fontos nektek. Köszönöm, hogy a sok keresztből, amit hordozok, most egy kicsit átadhattam nektek.

11 megjegyzés:

Nils Holgersonné írta...

Oooo... nem csoda, hogy nincs meg itt egyetlen egyutterzes sem, olyan mellbevago az egesz.
De Isten /az elet/ sosem mer rank nagyobb csapast, mint amennyit meg el tudunk viselni. Amibol meg fel tudunk allni, ugy, hogy kozben tanuljunk is valamit.

Igaz, barmikor eljohet ertunk a halal, de pont azert kell minden alkalmat megragadni, hogy megszeretgesd a kis feleseged.

A nagyszuleid megtettek, amit kellett az eletukben, peldakepek voltak szamodra, tanulj toluk, es engedd oket utjukra.

apukad meghozott egy dontest, talan nem jot, de az az o elete. Ez meg itt a tied.

Bucsuzz el a halottaktol, sirasd meg oket es tanulj toluk. Az erenyeikbol, a hibaikbol. Benned tovabb elnek.

Ne szegyelld az erzeseidet, sirj, ha kell, mert az enyhiti a feszultseget.

De ne feledd, hogy tovabb kell lepned, mert van sajat eleted, feleseged, lesznek gyerekeid, unokaid. Nekik te leszel a peldakep!

Sikerulni fog. Tudom.

Nils Holgersonné

Barbi írta...

Drága Tesó! Most sírok, sírok! Vegyesen örömtől, bánattól. Erre jó ez a blog, ha másnak már nem tudod, vagy nem mered, itt meghallgatnak a többiek. Te nem ismered őket, de én igen, és mind egytől-egyig szeretetreméltó, megértő ember. Majd beszélünk! Puszi!

P. írta...

Félek, olyan dolgokat is megosztottam, amiket lehet te nem akartál volna...

Barbi írta...

Nem gond, ez a blog erre van. Nagyjából tudják a barátok, mi is történt. És nem szabad félni kimondani, mert ez nem a mi döntésünk volt. És szerintem rosszabb, ha úgy csinálunk, hogy nem csinálunk semmit. Remélem értesz.

Hajnoca írta...

Lehet nem ránk tartozik, de nektek nagyon nagy teher.
Senki nem fog ezzel visszaélni, hidd el.

Így hirtelen ennyi terhet senki nem bír el egyedül.
Kicsi feleséged átérzi és tudja min mész keresztül vagy ah elmondod tud segíteni benne.
neki is nagy teher, de ezt közösen! kell megoldjátok kibeszéljétek magatokból.
ha esetleg úgy döntesz nem terheled vele (szerintem neki nem plusz teher, hanem közös problémamegoldás) félő, hogy egy idő után annyira bezárkózol magadba, hogy nem találsz vissza hozzá vagy mire igen lehet késő.
Tudom miről beszélek. Anno a volt férjemmel 'ilyen és ehhez hasonló okok" miatt váltunk el. Legalábbis ez is vezetett oda.

Munkahely: A sors ezt rendelte neked. Vállald el szerintem. megfogod találni a megfelelő és helyes utat, hogy tiszt maradhasson a lelked és a tetted. Ha nem megy, akkor nem megy, de te legalább megpróbáltad.
pároddal mindenképpen beszéld meg.
hiszem hogy jó döntést fogtok közösen hozni.

Mi is december elején meghoztuk néhány perc alatt egy nagyon nagy és fontos döntést munkahely szempontjából ... és már látom, hogy jól döntöttünk.

Sajnos az ember annyiszor elmegy a jó megoldás mellett, mert elkezd agyalni ... nekünk eddig az jött be, hogy nem kell gondolkodni.
Így vállaltunk be egy Csodababát és lettünk szerető család is! :-)

Pároddal együtt döntve a jó és helyes döntést fogjátok meghozni ... ami nektek a legjobb ebben a helyzetben.
A rossz után mindig jön jó.

Én hiszem, hogy mindennek oka van és okkal történik. Legyen az jó vagy rossz.

Mici írta...

Amikor kérted a meghívót, és megírtam a levelet, elkezdtem gondolkodni a neveden, és beugrott, hogy Barbi és Te tesók lehettek. Amiről írsz, annak nagy részét lehet tudni Barbitól, és belegondolni is borzasztó, hogy hogy lehet elviselni ekkora fájdalmakat ilyen sűrű egymásutánban. De amit ismerek Barbiból, és most már belőled, az megnyugtató, hiszen mindkettőtökben akkora szeretet van, hogy ez sok mindenen átsegíthet. És én kívánom, hogy sokáig megmaradjatok egymásnak!
És igen, a megszeretgetés fontos. Mi sem tudunk egymás mellett úgy elmenni, hogy ne öleljük meg egymást naponta akár ezerszer is. Ez kell. És én még így is képes vagyok szeretethiánytól szenvedni.
Dolgozni sajnos muszáj, és ha nem megy a képmutatás, akkor iszonyúan nehéz lehet, és butaság lenne azt kívánni, hogy erősítsd meg a lelked, és tégy úgy ahogyan elvárják tőled. Én inkább azt kívánom, hogy járj nyitott szemmel, és vedd észre a kínálkozó alkalmat, amikor is egy barátságosabb, őszintébb munkahely felkínálja magát számodra.
És ne aggódj, teljesen jól vagy összerakva! És én úgy örülök, hogy lett egy pasink is!!! Na nem azért, mert problémád van, hanem mert ki mered mondani!

Julcsi írta...

Munkahely: van egy ismerősöm, aki hasonló helyzetben van. Ő sem szeretné, ha "főnök" lenne. De azt hiszem, te egy jó főnök leszel, akit lehet szeretni, mert odafigyel a másikra. Nem olyan, aki megmondja a tutit, hanem akit valóban érdekel a "beosztottja" (hű, de béna szó).

Szerelem: Szeretgesd és beszélj vele! Tapasztalatból mondom, hogy ha nem beszélsz, nem szeretgetsz, rövid időn belül feladja és ő sem fog beszélni, ő sem fog szeretni. Mindegy miről, csak beszélj. Mindegy mikor, csak szeretgesd. Ő is szeret téged és tudja mire van szükséged! Most sajnos éppen erre:(

Testvér: Barbival a véletlen hozott össze minket:) És áldom az eget (és Ahama kezét), hogy így történt. Azt gondolom, méltó példaképei lehettek egymásnak és bármikor számíthattok egymásra.

(Tudom, ez egy olyan "a csapos közbeszól" dolog részemről, mert én is írhatnék ide bőven, de nem vagyok annyira bátor, mint te:D Úgyhogy ez is a javadra íródik!)

Abile írta...

Én most bevallom, hogy Barbi blogjáról találtam ide. És most értettem meg igazán, hogy mi történt veletek az elmúlt időszakban. Nem csodálom, hogy fáj... Mert azoknak az embereknek az elvesztése, akiket szeretünk fáj.. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember tudjon sírni, mert ez is hozzátartozik a fájdalom enyhítéséhez. Akár úgy, hogy el kell bújni a világ szeme elől hozzá, akár úgy, hogy azzal az emberrel együtt aki előtt nem szégyeljük a fájdalmunkat.
Lehet, hogy most úgy érzed nem vagy képes szeretetet adni, mert úgy érzed, hogy akit eddig szerettél... mind itthagyott. Átéltem ezt az érzést Édesanyám elvesztésénél, 23 évesen. De mostanra már tudom (41 éves vagyok) hogy a szeretet az egyetlen dolog ezen a világon, amivel meg kell ajándékoznunk a velünk élőket nap, mint nap. Hiszem, hogy a szeretet az egyetlen dolog a világon, amiből minél többet adunk, annál több jut belőle nekünk is!
Kívánom, hogy a Kedveseddel együtt sikerüljön megtalálnod a vigasztalást, mert az olyan erős kapocs lesz kettőtök között, amit már semmi sem fog elszakítani.

P. írta...

Bátorító és megértő szavaitok most kincset érnek számomra. Nem tudtam, hogy ismeretlen emberek is meg tudják simogatni a lelkemet! Köszönöm nektek.

Kati írta...

Szia Tesó, végig sírtam a leveled,
nagyon szeretetreméltó Ember vagy
Te is és Barbi is.
Bízom bennetek, megtaláljátok
a jó utat minden bajotokban.
Szeretettel ölellek Titeket,
és Tesó, jó tanácsot adtál nekünk
is a leveled végén :)
Kati

Fércművek írta...

Nem tudok okosat mondani. Ha legközelebb a szülővárosom felé járok nagyon szeretnélek megismerni benneteket személyesen és ha megengeditek, akkor megölelgetni, mert Barbi eddig is nagyon sokat járt a fejemben, de azt hiszem mostantól Te is. Nagyon remélem, hogy az élet sok szépséggel fog kárpótolni benneteket a közeljövőben, ha már nem lehet megváltoztatni a megváltoztathatatlant.
Olyan jó emberek vagytok, hogy ez lenne a minimum a sorstól.