2010. szeptember 30., csütörtök

Álmodjak a fióknak?

Nyavalygásom tárgya, hogy senki, de tényleg senki nincs a környezetemben aki nem az internetezős-varrós világból ismer, hanem már attól régebben, máshonnan és azt mondaná:
-hogy jó amit csinálsz, varrjál!
Nincs. Ezen nagyon tudok sírni. Igazi könnyekkel. És nem egyszer.

12 megjegyzés:

Mici írta...

Valahogy rám sem volt ideje az én barátnőmnek, és valójában nem is tudta, hogy mit csinálok, ezért én fel is számoltam azt a kapcsolatot. És rettenetesen fáj, hogy amikor ismerőseimmel összefutok, és rákérdeznek, hogy mit csinálok mostanság, akkor rácsodálkoznak, és elhúzzák a szájukat, hogy jaaaa, varrsz otthon?...
Sajnos csak az tudja értékelni, hogy mit csinálunk, aki maga is benne van, és van fogalma róla. Kívülállótól, mármint a "szakmán" kívül állótól ne várj támogatást, egyértelmű, hogy itt kapod meg a lelkitársak között, amit kívülről is várnál. És ne sírj, mert ők, akik a varrásra nem buzdítanak, bizonyára értékelik más tulajdonságodat, vagy képességedet.

Fércművek írta...

Sokan úszunk árral szemben...sajnos...

katafolt írta...

Ez ilyen, de még változhat. Megszokják, megszeretik, elfogadják. Vannak ilyenek is a környezetemben. Aki meg nem, azzal nme kell törődni.

ezkriszti írta...

Gyes alatt annyiban egyszerűbb volt, hogy gyeses anyukának kijár a regenerálódás.:-) (Ami így is van)
Most már nem értik hogy időt, energiát, pénzt fordítok egy olyan dologba amit tényleg kevés ember értékel. Ahelyett hogy időt, energiát fordítanék olyanba amiből meg lehet élni. (Lásd még devizahitelesek.) Ami nagyon is égető lenne. Eljutottam oda hogy idén gyakorlatilag nem is varrtam. Rájöttem akkor tudok szívből jövőt varrni, ha nyugodt vagyok. Pechemre meg pont a faliképek vonzanak a legjobban amikre még a foltvarrósok egy része is azt mondja hogy nem használati tárgy. Szerintem az. Ha megy a kanapé színéhez. :-) Szóval a gondok nem kicsik. Őrlődés van. Se veled, se nélküled.

sárgavirág írta...

Ez sokunknál így van, bár tudom ez nem vigasz:(
Én pl. azért nem varrok, mert nincs kedvem a furcsa nézésekhez, ha éppen egy sk. táskával jelenek meg. Hogy ne kelljen magyarázkodni, inkább nem is varrok. Tudom, rossz hozzáállás, de nincs erőm ellene harcolni...

Kála írta...

Amikor anno lakást díszítettük, volt aki megkérdezte hogy de ez vagy az minek, mi értelme? Mi meg hajtogattuk rendületlenül, hogy az az értelme, hogy jó ránézni, hogy mosolyogsz tőle. Azért a többség megértette :-)Szóval alkotni jó és kész - és szerintem van, akinek pont a te képed hiányzik a nappalijába!

ezkriszti írta...

Köszönöm, hogy kisírhattam. Másnak is gond ez, tudom. A folyós hasonlat szerintem nagyon jó. Úszok, úszok és egyhelyben állok. (látszólag) Sikerélmény meg a fasorban se, ami energiát adhatna. A partról meg azt látják, hogy miért arra megy??? Hát nem is arra kell úszni, nem is halad semmit.

Ezért kedves Kála azok a faliképek sajnos el se kezdődnek. Pedig legalább két embernek igazi örömet okoznának. Nekem ugye, hogy varrhatok, meg a valahol, nem-tudom-hol, de talán létező, kisszámú szimpatikus embereknek, akiknek pont illene a nappalijába.

Barbi írta...

Ez tényleg olyan rossz. Nekem is kevés barátom van, őket is ritkán látom, bár ők biztatnak, szeretik a munkáimat. Remélem, változik a lelkiállapotod!
Én annak örülnék, ha a férjem lelkesítene kicsit ilyen téren, sajnos nagyon nem érdekli és ez néha rosszul esik. :(

Csandi írta...

Szerintem csak állj neki annak a falvédőnek, legalább Te érezd magad jól:)) Amúgy én nagyon sokáig nem mertem megmutatni a keresztszemeseim, mert azt hittem, hogy csak akkor lehet valamit mutogatni,ha tökéletes. És de nem ...
Most már nem érdekel senki véleménye, csak az , hogy jól érezzem magam , és szeresem azt csinálni amivel éppen foglalkozom:)))

katafolt írta...

Kriszti, én azért kezdtem pénzért varrni, mert csak akkor tolerálta a hobbimat a családom, ha hozott is valamit a konyhára.
Ha csak a magam kedvére varrok, flúgos vagyok, gondolják. De ha keresek vele, az roppppant tiszteletre méltó. Így esett (na jó, történt még egy s más, de most itt nem részletezném), hogy most ebből élünk. Nem nagy lábon, nem könnyű, de azt tudom, hogy ha ugyanennyi pénzt aktakukacként kellene megkeresnem, belebetegednék. Belehalna a lelkem.

ezkriszti írta...

Barbi! Nálunk férjemnek felmentése van. Tényleg nincs érzéke esztétikai dolgokhoz, meg bármi kézművességhez. Tolerálja, hogy (pechjére)nem a süti sütésben élem ki magam.

Katafolt! Igen, amit Te (Ti) meg tudtál csinálni az jó és abszolút reménykeltő hogy meg lehet csinálni.
Bocsánat hogy ide írok, de ezt nem a saját blogomra akartam írni eredetileg mert azt olvassa a család. Rájöttem most még valamire.
Örömvarrás. Az örömömet tudom belevarrni a dolgokba. És nagyon szeretem. A bánatomat viszont nem. Sokan tudják (és kell nekik)a bánatukat belevarrni a munkájukba. Nekem az nem megy. Mivel bánatom volt sok, nem is tudtam varrni. Ezt eddig nem tudtam magamról. Ez a nyavalygós poszt segített hozzá a felismeréshez. Máris jobb picit.
Benéztem a hímzős lányokhoz is, akit eddig nem ismertem. Az is egy nagy világ. És gondolom milyen sokszor megkapjátok hogy Ejnye! De ráérsz. Aki ezt a véleményt őszintén le tudja pattintani, na az a boldog ember. :-)

Patrícia írta...

Kedves Kriszti, nekem még a családom sem érti a kézimunkamániám.. Minek, higy minden megvásárolható.. És sajnos nem is értékelik.. Még anyukám sem. :( És bánt is,nagyon..:(